Egy elsőkönyves írónő regénye a Manson család gyilkos lányai nyomában.

Három mosolygó, fiatal lány sétál egymás mellett – akár idilli képnek is tűnhetne, ha nem lógna bele a képbe egy egyenruhás férfi, és nem keltene gyanút, hogy a három egyforma kék női ruha valójában rabruha. A lányok 20-as éveik elején járnak, előttük az élet – gondolhatnánk, de valójában már mögöttük van. Nemsokára több ember brutális meggyilkolásáért ítélik őket halálra, a halálsorra kerülnek, és ott éri őket a hír: Kalifornia állam eltörölte a halálbüntetést. Újabb büntetésük életfogytiglani börtön. Egyikőjük 2009-ben hal meg ott, ketten a mai napig élnek és ülnek.

Susan Atkins, Patricia Krenwinkel és Leslie Van Houten 1970-ben

Susan Atkins, Patricia Krenwinkel és Leslie Van Houten – ők a „Manson család” lányai, akik 1969 augusztus 9-én és 10-én – ötven éve – hét ember meggyilkolásában voltak részesek, köztük Roman Polanski nyolchónapos terhes feleségének, Sharon Tate-ének. A gyilkosságok bestiális kegyetlenséggel történtek, az áldozatok több tucat késszúrást szenvedtek el, a gyilkosságok helyszínei szabályos vágóhíddá változtak. Az áldozatok szerteszét folyó vérével a gyilkosok a „disznók” feliratot festették a falakra.

Mi vitte rá ezeket a lányokat a szörnyű gyilkosságokra? Azt tudjuk, hogy ki: Charles Manson, egy elvetélt zenész, hippikommuna- és szektavezér, aki előbb sikeresen manipulálta a többnyire hányattatott sorsú fiatal lányokat, majd lefeküdt velük, akár csoportosan is, aztán saját „családja” tagjává tette őket, végül néhányat kiválasztott, hogy indítsák el az általa megjósolt nagy faji háborút, a „Helter Skeltert”.

Hogy ez a pszichopata valóban meglátta-e a Beatles White Albumának dalaiban, köztük Paul McCartney Helter Skeltercímű heavy metal-kísérletében és George Harrison Piggies című számában (innen jött a falakra mázolt „disznók” felírás) egy eljövendő faji háború nyomait, vagy egyszerűen csak bosszút akart állni az őt körébe nem engedő kaliforniai popkulturális eliten, esetleg zavart elméjében a kettő összemosódott, nem tudni, és nem is annyira érdekes. Az érdekes inkább az, hogyan volt képes olyan szinten manipulálni embereket, elsősorban fiatal lányokat, hogy brutális gyilkosokká váljanak.

Bizonyos értelemben erre kísérel meg válaszolni az 1989-ben született Emma Cline Amerikában 2016-ban, nálunk egy évvel később megjelent regényében, A lányokban (The Girls). Főszereplője egy 14 éves kamaszlány, Evie, akinek szülei válófélben vannak, ő anyjánál marad, aki természetesen nem vele, hanem új pasijával van elfoglalva, miközben a messzire költöző apa egy fiatal lánnyal szűri össze a levet. Evienek van gyerekszobája, szülei tehetősek, nagyanyja egykor híres hollywoodi színésznő. Annyira nem rossz sors, mindenesetre sokkal jobb, mint amilyen a Manson család tagjainak jutott, még ha az anya és a lánya közötti kapcsolat meglehetősen konfliktusos is.

Arra mindenesetre éppen elég ez a sors, hogy a 14 éves lány új családot keressen magának, és ezt meg is találja egy hippikommunában, amely azonban nem a szeretet és a béke jegyében működik, hanem az istenített szektavezér, Russell iránti rajongás tartja össze. Russell, Manson regénybeli alakmása a megkérdőjelezhetetlen vezető, aki szexuálisan avatja be az új tagokat, és teszi ezt a még majdnem kislány Evievel is.

Emma Cline regényének nagy ereje a fesztelenség, amellyel az egyes szám első személyű elbeszélő engedi megtörténni magával a dolgokat, majd írja le azokat ugyanolyan fesztelenül. Jól érződik ez a szexuális beavatást leíró részből, amely jelenettől egyébként minden normális lelkületű ember felháborodna:

Csak lagymatag pillantást vetettem a kezében tartott farkára: azon tűnődtem, hol lehet Suzanne. Torkom összeszorult. Először zavarban voltam, hogy Russell tényleg ennyit akar-e. Simogatni magát. Ott ültem, és megpróbáltam valami értelmet kihámozni a helyzetből. Russell viselkedését úgy fogtam fel, mint ami a jó szándékát jelzi. Russell egyszerűen közelebb akar kerülni hozzám, és el akarja tépni a szálakat, amelyek a régi világhoz kötnek.

Az aktust magát nem is olvashatjuk, csak ennyit: „Amikor megtörtént a magömlés, hevesen zihált. Sós ondót éreztem a számban, és az egész dolog valahogy ijesztő volt.” Nincs morális reflexió, csak az esemény leírása vagy elhallgatása, illetve az elbeszélő érzéseinek bemutatása.

Manson–Russell ugyanakkor keveset jelenik meg a regényben, az igazi főszereplő az egyik lány, Suzanne, aki vélhetően az egyik valódi elkövető, Susan Atkins alakmása. Evie rajongásának tárgya nem is Russell, hanem Suzanne, akit a nála öt évvel fiatalabb lány számára a szabadság, a szabadosság megtestesítője, aki szarik a világra, és csak a saját feje után megy. Meg persze Russellé után. Nem pusztán barátság, már szinte szerelem ez, sőt, később köztük is megesik egy leszbikus szexuális aktus.

Susan Atkins és Charles Manson a tárgyalóteremben

A regény kétségkívül legjobban kidolgozott és legizgalmasabb alakja Suzanne, sajnos azonban a többi alak kidolgozottsága a közelébe sem ér. Ahogy Russellt, úgy a kommuna tagjait is alig egy-egy tulajdonsággal jellemzi a szerző, nem lesznek belőlük összetett figurák. Meggyőzőbb az elbeszélő, Evie alakja: a szerző jól láttatja egy kamaszlány vívódásait, bár a családi körülményeinek bemutatása – új partnereket kereső szülők – nem sokkal tud tovább nyúlni a kliséken.

A regény szerkezete is több problémával küzd. Az elbeszélés jelenében játszódó részek, mikor Evie már felnőtt és anya, szinte semmit nem tesznek hozzá az 1969-ben játszódó történésekhez, inkább fölösleges teherként csüggenek a fősztorin. Sikerültebbek a leendő gyilkosságokat előbb sejtelmesen, majd konkrétan előrejelző részek, azonban az az érzésem, hogy nem kerültem igazán közel ahhoz, hogy megértsem, hogyan voltak képesek ezek a lányok valóban ilyen bestiális tettekre. Egy kis lopás itt, egy kis csínytevés ott, oké, de itt messze nem ilyen piszlicsáré ügyekről van szó, hanem az elmúlt fél évszázad egyik legbrutálisabb gyilkosságsorozatáról.

De A lányok nem is annyira egy Hidegvérrel-utánérzés kíván lenni, még ha az alapvetően fikciós keretben valóságos történések is zajlanak. Nem a gyilkosok sorsát és lelkivilágát mutatja be a szerző, ahogy tette azt Truman Capote Richard Hickock és Perry Smith esetében, hanem egy kallódó, életcélját nem találó kamaszlányét, akit magához vonz egy a társadalomból kivonult szekta. Emma Cline ezt pedig érzékletesen, hihetően teszi. A regény végül is nem a Manson-gyilkosságok hátterére világít rá, hanem hogy miként lettek egy ilyen hippiszekta tagjai sanyarú sorsú fiatal lányok.