Almási Miklós legújabb könyvének borítóján (©Hlatki Dorottya) Samuel Beckett Freudként analizálja a díványon alfába merülő Shakespeare-t. Az abszurd Shakespeare – szól a könyv címe, amely elsőre éppoly merész képzettársításnak tűnik, mint az „avoni hattyút” analizáló Beckett.

Az abszurdról mint irodalmi kategóriáról elsőre talán legtöbbünknek Beckett ugrik be, esetleg Ionesco, az abszurd első számú teoretikusaként pedig a Sziszüphosz mítosza Camus-je. Na de hogy Shakespeare-t valamiképpen az abszurd drámához köthetnénk? Ez már-már abszurdnak tűnik. Igaz, Almási már a kötet bevezetőjében igyekszik leszögezni, az „abszurd” itt ennél tágabb értelemben veendő: „idetartozik minden, ami a napi rutintól, a megszokottól eltér: a képtelen, a meghökkentő, a hihetetlen, a rejtvény, a vicces, a megtévesztő látszatok ferde rémsége” (7.). Ha így értjük, akkor már valóban nem olyan merész mutatvány Shakespeare-t összefüggésbe hozni az abszurddal, igaz, az a kérdés is fölvetődhet, nem jelent-e már túl sok mindent az abszurd, nem inflálódik-e magának a szónak az értelme. Én személy szerint azt gondolnám, hogy igen: miközben világos, hogy a szerző a Shakespeare-művekben fellelhető furcsa ellentmondásokat akarja feltárni, a legtöbb esetben mégsem mondanám ezekre azt, hogy abszurd, maximum azt, hogy „fura”.

Sokkal találóbb a könyv alcíme: Rendhagyó olvasópróbák. Almási ugyanis sokszor valóban rendhagyó, vagy, nem lévén Shakespeare-filológus, nekem legalábbis rendhagyónak tűnő olvasatát adja az angol drámaköltő egyes darabjainak. Mindezt a tőle megszokott könnyed, olykor az olvasót is közvetlenül (tegezve) megszólító stílusban, mégis mélyen és a művek alapos ismeretéről tanúskodva. Hogy egy színházi alkotó a gyakorlatban tud-e kezdeni valamit ezekkel az elemzésekkel, nem tudhatom, mindenesetre teljes dramaturgi-rendezői koncepciók csillannak fel egy-egy értelmezésben.

Vannak persze izgalmasabb és kevésbé izgalmas interpretációk: itt most néhány, számomra érdekes, elgondolkodtató, sőt, egyenesen revelatív elemzést emelek ki. A III. Richárd kapcsán a hatalom ürességének problémájára világít rá Almási. A királydráma kétharmad része arról szól, miként szerzi meg Gloster ármánnyal, cselszövéssel és számtalan gyilkossággal az angol trónt, és amikor már szinte minden az övé, rátör az üresség. Mindent elért, nem maradt semmi, amiért küzdenie kellene. A Wille zur Macht, a hatalom akarása öncélú: amint beteljesedik, marad az unalom. „De fenn a csúcson, belülről már üres. Abszurd vonás: lám, aki mindent elért, a hatalom csúcsán éppen csak magával nem tud mit kezdeni. És ez az abszurd vonás mélyebbre világít: a hatalom birtoklóját nemcsak elpusztítani képes, de kiüresíti egész valóját, ellopja gondolatait, és légüres térbe taszítja. Ezt a légüres teret pedig már Richárd képtelen elviselni” – írja Almási (72.).

Bogdán Zsolt Glosterként Shakespeare III. Richárdjában, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójában, rendezte: Tompa Gábor (fotó: huntheater.ro)

„A világon minden a szexről szól, kivéve a szexet. A szex a hatalomról szól” – hangzik az Oscar Wilde-i bonmot. Almási elemzése szerint az Othello is végső soron a szexről szól. A darabban ugyanis majdnem az összes férfi szereplő Desdemona szexuális csáberejének foglya: Othello mellett Jago, Rodrigo és Cassio is. „Vagyis a tragédia »fedett«, sorok mögötti üzenete a szerelemi-szexuális szenvedély mindenkit magával sodró erejéről szól” (114.). Eközben a drámában a szöveg szintjén szinte nincs is szó a szexről, ennek a rendezésben kell megmutatkozni: „rendezők, figyelem! – ide olyan Desdemona kell, akiből süt a túlfűtött vágyakozás, azaz nemcsak »jó nő«, de testét-lelkét mindenestől áthatja az erotika. Csak egy ilyen adottságú színésznő képes beindítani a mámor végzetes szerelmi körhintáját” – ad szereposztási instrukciót a rendezőknek Almási (115–116.). A tragédiához azonban nemcsak Desdemona erotikus túlfűtöttsége, hanem Othello identitásválsága is kell. Almási szerint a velencei mór féltékenysége ebből az identitáskrízisből származik: az idegenből jött, sötét bőrű Othello számára ugyanis beilleszkedésének záloga a fehér, keresztény Desdemonával kötött házasság. A fiatal lány meggyilkolása mögött tehát nem pusztán a szerelemféltés áll, „hanem e féltékenységet az egzisztenciális identitáskrízis fokozza az őrületig, majd az önpusztításig” (126.).

A Vízkereszt a nemi szerepek furcsa játékáról szól: egy férfi (a Herceg) egy fiúnak öltözött lányon (Viola) keresztül udvarol egy nőnek (Olivia), miközben a lány beleszeret a férfiba, a nő pedig a fiúnak öltözött lányba (eközben – újabb csavar – a Globe Színházban anno egy férfiszínész játszotta a fiúnak öltözött lányt). Bár ezt a nemi gabalyodást értelmezhetnénk ciszhetero módon is, Almási szerint a helyzet bonyolultabb. A fiúnak öltözött lány hitelesen tud-e fiúként megjelenni, vagy a férfiruha mögül óhatatlanul előbújik az illető nőiessége? Vajon Olivia a fiúba szeret bele, vagy inkább a nőies fiúba? Olivia nemi identitása és szexuális irányultsága legalábbis kérdéses, amit alátámaszthat világtól való elvonultsága, önként vállalt magánya. És itt jön a képbe az, hogy Shakespeare maga is biszexuális lehetett, ahogy azt a szonettjei kapcsán végzett friss kutatás is alátámasztotta, és innen nézve nem is oly meglepő, hogy a drámaíró nemcsak a Vízkeresztben, de az Ahogy tetszikben is fő témává teszi a nemcserét.

Shakespeare darabjai után Almási néhány később született drámát is bemutat: Lessing Bölcs Náthánját, Puskin Borisz Gudonovját, Büchner Woyzeckét és végül az abszurd drámák legismertebbikét, Beckett Godot-ját. Utóbbiról igencsak izgalmas elemzést kapunk, amely keletkezéstörténete alapján akarja megérteni a művet (Pierre Temkine francia irodalomtörténész kutatásai nyomán). És így a Godot-ra várva valóban egészen más fénytörésbe kerül: az absztrakt és abszurd dráma mögött a XX. század nagyon is valóságos eseményei sejlenek föl, amelyről a valódit lepárolva jutott el Beckett az igazhoz. A Godot-ban mindnyájan benne látjuk a XX. század abszurditását, de ez a mű keletkezéstörténetében nemcsak áttételesen, hanem tényszerűen is benne van. A II. világháború alatt Franciaországban élő, és előbb Hitler, majd a kollaboráns Pétain marsall elől menekülő Beckett ugyanis a nácik elől való menekülést és az embermentőre várást írta meg drámájában. A két csavargó egy korai szövegváltozatban két menekülő zsidó volt, a soha meg nem érkező Godot pedig vélhetően egy embermentő, aki a két menekülőt juttatta volna át a határon. Persze – ahogy Almási is írja – esztétikailag nem a keletkezéstörténet az érdekes, hanem az, hogy Beckett hogyan formálja át a kézzelfogható valóságot abszurd darabbá. De a keletkezéstörténet ismeretében mégiscsak kapunk egy új szempontot a sokféleképp értelmezett és értelmezhető dráma olvasásához és megértéséhez.

Az abszurd Shakespeare olvasmányosan, közérthetően mutatja be Shakespeare néhány (egész pontosan kilenc) drámáját, sokszor valóban meglepő összefüggésekre és ellentmondásokra irányítva a figyelmet. Nem szoros olvasatokat, nem is mindenre kiterjedő interpretációkat kapunk, hanem egy-egy motívum, szokatlan elem kap hangsúlyt, de ezen arkhimédeszi pontokból Almási a teljes műveket kiforgatja, és olykor teljesen új értelmezési lehetőségekre világít rá. Nem csak Shakespeare-fanoknak.

Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare. Rendhagyó olvasópróbák. Park Könyvkiadó, 2020.

Pótszékfoglaló.hu, 2020. 12. 22.

Egy elsőkönyves írónő regénye a Manson család gyilkos lányai nyomában.

Három mosolygó, fiatal lány sétál egymás mellett – akár idilli képnek is tűnhetne, ha nem lógna bele a képbe egy egyenruhás férfi, és nem keltene gyanút, hogy a három egyforma kék női ruha valójában rabruha. A lányok 20-as éveik elején járnak, előttük az élet – gondolhatnánk, de valójában már mögöttük van. Nemsokára több ember brutális meggyilkolásáért ítélik őket halálra, a halálsorra kerülnek, és ott éri őket a hír: Kalifornia állam eltörölte a halálbüntetést. Újabb büntetésük életfogytiglani börtön. Egyikőjük 2009-ben hal meg ott, ketten a mai napig élnek és ülnek.

Susan Atkins, Patricia Krenwinkel és Leslie Van Houten 1970-ben

Susan Atkins, Patricia Krenwinkel és Leslie Van Houten – ők a „Manson család” lányai, akik 1969 augusztus 9-én és 10-én – ötven éve – hét ember meggyilkolásában voltak részesek, köztük Roman Polanski nyolchónapos terhes feleségének, Sharon Tate-ének. A gyilkosságok bestiális kegyetlenséggel történtek, az áldozatok több tucat késszúrást szenvedtek el, a gyilkosságok helyszínei szabályos vágóhíddá változtak. Az áldozatok szerteszét folyó vérével a gyilkosok a „disznók” feliratot festették a falakra.

Mi vitte rá ezeket a lányokat a szörnyű gyilkosságokra? Azt tudjuk, hogy ki: Charles Manson, egy elvetélt zenész, hippikommuna- és szektavezér, aki előbb sikeresen manipulálta a többnyire hányattatott sorsú fiatal lányokat, majd lefeküdt velük, akár csoportosan is, aztán saját „családja” tagjává tette őket, végül néhányat kiválasztott, hogy indítsák el az általa megjósolt nagy faji háborút, a „Helter Skeltert”.

Hogy ez a pszichopata valóban meglátta-e a Beatles White Albumának dalaiban, köztük Paul McCartney Helter Skeltercímű heavy metal-kísérletében és George Harrison Piggies című számában (innen jött a falakra mázolt „disznók” felírás) egy eljövendő faji háború nyomait, vagy egyszerűen csak bosszút akart állni az őt körébe nem engedő kaliforniai popkulturális eliten, esetleg zavart elméjében a kettő összemosódott, nem tudni, és nem is annyira érdekes. Az érdekes inkább az, hogyan volt képes olyan szinten manipulálni embereket, elsősorban fiatal lányokat, hogy brutális gyilkosokká váljanak.

Bizonyos értelemben erre kísérel meg válaszolni az 1989-ben született Emma Cline Amerikában 2016-ban, nálunk egy évvel később megjelent regényében, A lányokban (The Girls). Főszereplője egy 14 éves kamaszlány, Evie, akinek szülei válófélben vannak, ő anyjánál marad, aki természetesen nem vele, hanem új pasijával van elfoglalva, miközben a messzire költöző apa egy fiatal lánnyal szűri össze a levet. Evienek van gyerekszobája, szülei tehetősek, nagyanyja egykor híres hollywoodi színésznő. Annyira nem rossz sors, mindenesetre sokkal jobb, mint amilyen a Manson család tagjainak jutott, még ha az anya és a lánya közötti kapcsolat meglehetősen konfliktusos is.

Arra mindenesetre éppen elég ez a sors, hogy a 14 éves lány új családot keressen magának, és ezt meg is találja egy hippikommunában, amely azonban nem a szeretet és a béke jegyében működik, hanem az istenített szektavezér, Russell iránti rajongás tartja össze. Russell, Manson regénybeli alakmása a megkérdőjelezhetetlen vezető, aki szexuálisan avatja be az új tagokat, és teszi ezt a még majdnem kislány Evievel is.

Emma Cline regényének nagy ereje a fesztelenség, amellyel az egyes szám első személyű elbeszélő engedi megtörténni magával a dolgokat, majd írja le azokat ugyanolyan fesztelenül. Jól érződik ez a szexuális beavatást leíró részből, amely jelenettől egyébként minden normális lelkületű ember felháborodna:

Csak lagymatag pillantást vetettem a kezében tartott farkára: azon tűnődtem, hol lehet Suzanne. Torkom összeszorult. Először zavarban voltam, hogy Russell tényleg ennyit akar-e. Simogatni magát. Ott ültem, és megpróbáltam valami értelmet kihámozni a helyzetből. Russell viselkedését úgy fogtam fel, mint ami a jó szándékát jelzi. Russell egyszerűen közelebb akar kerülni hozzám, és el akarja tépni a szálakat, amelyek a régi világhoz kötnek.

Az aktust magát nem is olvashatjuk, csak ennyit: „Amikor megtörtént a magömlés, hevesen zihált. Sós ondót éreztem a számban, és az egész dolog valahogy ijesztő volt.” Nincs morális reflexió, csak az esemény leírása vagy elhallgatása, illetve az elbeszélő érzéseinek bemutatása.

Manson–Russell ugyanakkor keveset jelenik meg a regényben, az igazi főszereplő az egyik lány, Suzanne, aki vélhetően az egyik valódi elkövető, Susan Atkins alakmása. Evie rajongásának tárgya nem is Russell, hanem Suzanne, akit a nála öt évvel fiatalabb lány számára a szabadság, a szabadosság megtestesítője, aki szarik a világra, és csak a saját feje után megy. Meg persze Russellé után. Nem pusztán barátság, már szinte szerelem ez, sőt, később köztük is megesik egy leszbikus szexuális aktus.

Susan Atkins és Charles Manson a tárgyalóteremben

A regény kétségkívül legjobban kidolgozott és legizgalmasabb alakja Suzanne, sajnos azonban a többi alak kidolgozottsága a közelébe sem ér. Ahogy Russellt, úgy a kommuna tagjait is alig egy-egy tulajdonsággal jellemzi a szerző, nem lesznek belőlük összetett figurák. Meggyőzőbb az elbeszélő, Evie alakja: a szerző jól láttatja egy kamaszlány vívódásait, bár a családi körülményeinek bemutatása – új partnereket kereső szülők – nem sokkal tud tovább nyúlni a kliséken.

A regény szerkezete is több problémával küzd. Az elbeszélés jelenében játszódó részek, mikor Evie már felnőtt és anya, szinte semmit nem tesznek hozzá az 1969-ben játszódó történésekhez, inkább fölösleges teherként csüggenek a fősztorin. Sikerültebbek a leendő gyilkosságokat előbb sejtelmesen, majd konkrétan előrejelző részek, azonban az az érzésem, hogy nem kerültem igazán közel ahhoz, hogy megértsem, hogyan voltak képesek ezek a lányok valóban ilyen bestiális tettekre. Egy kis lopás itt, egy kis csínytevés ott, oké, de itt messze nem ilyen piszlicsáré ügyekről van szó, hanem az elmúlt fél évszázad egyik legbrutálisabb gyilkosságsorozatáról.

De A lányok nem is annyira egy Hidegvérrel-utánérzés kíván lenni, még ha az alapvetően fikciós keretben valóságos történések is zajlanak. Nem a gyilkosok sorsát és lelkivilágát mutatja be a szerző, ahogy tette azt Truman Capote Richard Hickock és Perry Smith esetében, hanem egy kallódó, életcélját nem találó kamaszlányét, akit magához vonz egy a társadalomból kivonult szekta. Emma Cline ezt pedig érzékletesen, hihetően teszi. A regény végül is nem a Manson-gyilkosságok hátterére világít rá, hanem hogy miként lettek egy ilyen hippiszekta tagjai sanyarú sorsú fiatal lányok.

Egy szomorú nevettető nem mindennapi élete – David Itzkoff monográfiájában izgalmas és kimerítő portrét rajzol korunk egy már nem élő komikus zsenijéről, Robin Williamsről.

Robin Williams sokunk számára a derűt, a nevetést, az emberséget, az önfeledtséget jelentette – egyszóval az emberi élet jobb oldalát. Bohóc volt ő, a legjobb értelemben – bohóc, aki szórakoztat, aki két órára kiragad a mindennapok taposómalmából, és aki – ha csak erre a röpke időre is – mássá, jobbá tesz bennünket is. Ezért is volt valódi sokk sokunk számára, akik csak távolról, filmjein keresztül ismertük őt, mikor öt évvel ezelőtt önkezével vetett véget életének. Nem tudtuk, hogy a mindig derűsnek látszó komédiás életét valójában mély szomorúság hatja át, hogy miközben mi az ő filmjeiben találtunk és találunk vigaszt, ő egyre inkább az alkoholban talált, és végül már abban sem.

David Itzkoff magyarul nemrég megjelent könyve egy tragikus sors lenyomata, egy olyan ember sorsáé, aki másokat mindig meg tudott nevettetni, de saját élete egyre jobban kicsúszott a kezei közül. A drog és az alkohol már fiatal korától segédeszközként szolgált számára, kezdetben még nem annyira az élet, mint inkább a folyamatos szereplés, az állandó pörgés elviselésére, ahogy az nem szokatlan a saját határaikat feszegető művészeknél. Aztán jött a házasság, az első gyermek, majd újabb házasság és újabb két gyermek, a filmes sikerek, közben kicsit alábbhagyott az önpusztító életmód, hogy aztán újult erővel térjen vissza, újabb váláshoz vezetve, majd egy szívműtéttel súlyosbítva. Végül pedig a betegség – legyen az Parkinson-kór vagy más –, amely a végső kétségbeesésbe és az öngyilkosságba taszította Robin Williamst.

Persze félrevezető lenne, ha azt írnánk, az ötszáz oldalas kötet pusztán egy híres ember kálváriájának története. Ugyan ez teszi igazán megdöbbentővé és érdekfeszítővé a könyvet, de egyszersmind klasszikus művészéletrajzot is olvasunk, méghozzá hatalmas forrásanyagra támaszkodó (csak a forrásjegyzék 24 oldalt tesz ki), mégis olvasmányos, nehezen letehető munkát. Az újságíró Itzkoff mindenkivel beszélt, akivel tudott, és aki hajlandó volt a mikrofonja elé állni; kiválóan ismeri a 70-es évek amerikai stand-upjának számunkra, magyar olvasók számára jórészt ismeretlen világát, a nyolcvanas évek amerikai televíziózását, vagy a kilencvenes és a kétezres évek Hollywoodját. Láthatóan mindent látott, hallott és olvasott Robin Williamstől és Robin Williamsről.

Robinnak – hívjuk így, ahogy a könyv is – nem adták könnyen a sikert: bejárta a szórakoztatóipar szamárlétráját. Stand-uposként kezdte nyugati parti klubokban, miközben klasszikus színészetet tanult, színitanoncként Shakespeare-darabokban is fellépve. Egész életművére jellemző az a kettősség, amelynek gyökerét Itzkoff apja és anyja eltérő karakterében látja meg: a szigorú, komoly apa, aki felelősségteljes állásokban dolgozva jómódot biztosít a családnak, és a kedves, vidám, kissé bohókás anya, aki humoros versikékre tanítja a kis Robint.

Robin stand-uposként és vígjátékszínészként a nagy nevettető, de van komoly oldala is, ahogy az az olyan nagy sikerű filmjeiben látható, mint a Holt költők társasága, ahol a szabad szellemű, a megrögzött szokásokkal szembemenő irodalomtanárt alakítja, vagy éppen a sok évnyi várakozás után a megérdemelt Oscart elhozó Good Will Hunting a fiatal zsenit segítő matematikaprofesszor szerepével. Szinte kivétel nélkül pozitív hősöket alakít, humoros vagy humánus figurákat – ilyen kivétel az Álmatlanság Christopher Nolantől, ahol egy pszichopata sorozatgyilkos szerepébe bújik, akit az Al Pacino által játszott nyomozó próbál elkapni.  

Számos neves rendezővel és színésszel dolgozhatott együtt: Nolan és Al Pacino mellett Steven Spielberggel, Woody Allennel, Robert De Niróval, az elsőfilmes Matt Damonnal és Ben Affleckkel, miközben Billy Cristallal és Whoopy Goldberggel vezetett közös show-t. Még színiiskolás éveiben kötött barátságot Christopher Reeve-vel, aki ugyancsak megjárta a poklot súlyos lovasbalesete miatt, amely egy életre tolószékhez szögezte – Robin mindvégig kitartott barátja mellett. Egy kiváló színész és egy nagyszerű ember élete bontakozik ki előttünk, aki nemcsak filmjeiben volt emberbarát, hanem a való életben is, miközben rendületlenül csalta feleségeit, napokra magára hagyta családját, alkohol és drogok hatása alatt dorbézolt, de aki mindig be is ismerte hibáit és bűneit, és folyton arra törekedett, hogy normális, gondoskodó családapává váljon.

A könyvet és a filmográfiát végignézve feltűnő, hogy mennyi közepes és gyenge, mára már el is feledett filmben és sorozatban kellett ahhoz szerepelnie, hogy megszülessen az a néhány nagy mű, amely miatt örökké emlékezni fogunk rá. A Jó reggelt, Vietnam!, a Holt költők társasága, A halászkirály legendája vagy a Good Will Hunting az ilyen mérföldkövei életművének, miközben főleg az utolsó tíz évben már csupa silány munkában kapott szerepet. Az az ember, aki annyira vágyott az elismerésre, aki olyan sokáig nem hitt saját tehetségében, életének utolsó tíz évében azt kellett tapasztalja, hogy egyre kevésbé számítanak rá nagy szerepekben, és be kell érnie az olcsó szórakozást nyújtó munkákkal. Persze mindezek semmit nem vonnak le művészetének értékéből.

1988-ban egy showműsorban Robin az öreg Robin Williamst alakította, aki fiával együtt tekint vissza nem túl sikeres életére. Egyik nagy bukására utalva fia azt mondja, mikor az öreg Robin arra panaszkodik, senki nem emlékszik már rá: „Ebben tévedsz apa. Igenis emlékeznek rád. A Popeye a máig legnépszerűbb film Budapesten.” Az önironikus jóslat nem vált be: sokan emlékezünk Robin Williamsre, és nem csak Budapesten. De hogy itt is minél többen emlékezzünk, ahhoz jó mementóul szolgál David Itzkoff szerencsére már magyarul is olvasható könyve.

Török Gábor ezúttal a tértől és időtől független politika világával ismerteti meg az olvasót.

„Azt állítom tehát, hogy az emberiség legfontosabb és egyben legveszélyesebb jelenségével állunk szemben, amely alkotni is enged, de pusztítani is képes” – írja Török Gábor A lakott sziget című könyvében a politikáról (23). Hiszen a politika – a megszervezett emberi társadalom – teszi lehetővé azt, hogy az ember ne állandóan a másik embertől érkező potenciális erőszaktól rettegjen, hanem alkothasson, a szó legtágabb értelmében. Nemcsak nagy épületeket nem lehet felhúzni szervezett emberi közösség megléte nélkül, egy regényt sem lehet megírni, ha a Hobbes-féle mindenki mindenki elleni harcban élünk. Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák, ámde békében, politikailag szervezett közösségben rengeteg mindenre képesek vagyunk.

Ez tehát a politika jelentősége Török Gábor szerint, s ebbe az állításába igen nehéz is lenne belekötni. A politikatudomány alapjait népszerű módon, közérthetően bemutató könyvének másik fontos állítása – amit már a könyv címe is jelez –, hogy ahol két ember megjelenik, ott már politikáról beszélünk. Mikor Robinson egyedül volt a szigetén, még nem volt viszonya senkihez, amint azonban megjelent egy másik ember – Péntek –, mindjárt a kérdés is felvetődött, hogy milyen lesz kettejük viszonya: hierarchikus vagy egyenlő, közösen hoznak döntéseket, vagy az egyik dönt, a másik engedelmeskedik stb. Robinson és Péntek szigete már egy miniállam, ahol kicsiben a politika számos aspektusa megjelenik. A politika tehát nem a politikusok és a pártok ügye – üzeni Török Gábor –, hanem mindannyiunk közös ügye. Ha nem is foglalkozunk vele, akkor is hat ránk, átjárja életünket, nem menekülhetünk előle.

A lakott sziget a legfontosabb politikai fogalmakat veszi sorra, olyan főbb témák köré csoportosítva őket, mint a politika természete, a politikai tudás, a politikai közösség, a vezetők, a rezsimek, a politikai intézmények, a választások, a pártok és a politikai kommunikáció, avagy a politika és a média kapcsolata. Egyszerű, letisztult fogalommagyarázatokkal állunk szemben, ahol – a szerzőt ismerve talán elsőre meglepő módon – a példák csak egy kis része ered a mai belpolitikából, annál több az Árpád-házi királyok korából vagy népszerű regényekből, filmekből és sorozatokból (A szolgálólány meséje, Trónok harca, Kártyavár, The Walking Dead). Persze itt egyáltalán nem a napi politika elemzéséről van szó, hanem a politika általános bemutatásáról, tértől és időtől függetlenül. Török számos példával bizonyítja, hogy a történelem során bár a politikában rengeteg változás következett be, az alapok mégis ugyanazok maradtak. Így míg István király fegyverekkel győzte le politikai ellenfeleit, a mai politikusok ezt szavazatokkal teszik, de a hatalom és annak megszerzése mint olyanok változatlanok.

Természetesen itt nincs terünk a kötet részletes ismertetésére, és valójában nem is lenne sok értelme, hiszen a könyv maga is egy vázlatos, ugyanakkor alapos betekintés a politika világába. Egy fogalmat mégis kiragadnánk, ez pedig a politika kulcsfogalma, a hatalom. Miért van valakinek hatalma, és miért nincs a másiknak? Török Gábor válasza, amit a Trónok harcából kölcsönöz: a hatalom ott van, ahol elhisszük, hogy van. A hatalom az árnyék a falon: „a hatalom léte vagy nemléte szempontjából a lényegi kérdés az, hogy az emberek látják-e az árnyékot a falon, azaz elhiszik-e a királyról, hogy ő a király, elfogadják-e annak, aminek mutatni akarja magát” (44). Ez a politika leglényegét érintő kérdés, minden más ezután következik.

A lakott sziget igazi népszerűsítő könyv a legjobb fajtából: nem terheli túl az olvasót lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal, a csak gyakorló politológusok számára érthető utalgatásokkal, ugyanakkor alapos politikatudományi és politikatörténeti tudásról árulkodik. Akik tovább kívánnak olvasni a témában, azokat a könyv végén található ajánlott irodalom segíti, akik viszont megelégszenek egy könyvvel, azok Török Gáborét nyugodtan kézbe vehetik.

Elsőkönyves szerző regénye ismertet meg minket az 50-es évek Budapestjének orwelli világával.

Ha van korszak, amikor nem éltem volna szívesen, az 1950-es évek Budapestje biztosan az. Dübörög a Rákosi-rendszer, a Sztálin út 60. (ma Terror Háza) pincéiben ártatlanokat kínoznak, fortélyos félelem igazgat. A legszörnyűbb zsarnokság legszörnyűbb éveit éljük: már túlvagyunk a fordulat évén, a kommunisták hatalma teljes, de messze még Sztálin halála és a Nagy Imre-féle enyhülés.

Ebben a korszakban játszódik az elsőkönyves szerző, Cserhalmi Dániel regénye, a Csengőfrász, amely már címével is jól megidézi a kort és annak orwelli hangulatát. Néhány hét eseményeit látjuk: miközben az ÁVH-központban nem létező államellenes összeesküvéseket lepleznek le, néhány vakmerő férfi a pártfőtitkár, Rákosi Mátyás meggyilkolását tervezi.

Két szálon futnak az események: Szabados Imre, az Államvédelmi Hatóság századosa szerencsétlen foglyokból próbálja kivasalni, hogy bevallják, amit el sem követtek, miközben meghasonlik önmagával, és a korszakban gyanúsnak ítélt és betiltott tudomány, a pszichológia képviselőjéhez jár, hogy kezeltesse folyton rájövő pánikrohamait. Eközben a rendszer három elnyomottja, Dolnics, Zánkay és Lakos titokban szervezkedik, hogy végrehajtsák a legnagyobb őrültséget, amit csak ki lehet eszelni: a főtitkár megölését. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, nem sikerül, de addig még 300, igencsak izgalmas oldalon kell végigrágnunk magunkat.

És jól teszünk, ha így teszünk. Cserhalmi Dániel ugyanis élvezetesen ír, kiválóan teremtve meg a kor hangulatát, az 50-es évek Budapestjét cukrászdákkal, bábszínházzal, magánlakásokkal és vallatószobákkal. A fiktív főszereplőkön kívül felvonulnak nagyon is létezett figurák: maga Rákosi, az ÁVH-főnök Péter Gábor és még számos kisebb-nagyobb rangú pribék. Az ember bárhova megy, mindenhol besúgókba botlik, elég egy óvatlan szó, és máris egy pincében találja magát, hátában egy gumibotot tartó és azzal lecsapó smasszerral. A lakóházakban a házmester és a házbizalmi figyel árgus szemekkel, és bizony még az ávós fejesek sincsenek biztonságban, rájuk is bármikor lesújthat a párt ökle.

Cserhalmi jól bonyolítja a szálakat, bár a regény fő erőssége nem is annyira az olykor kiszámítható dramaturgia, hanem a korrajz, legyen szó a budapesti mindennapokról vagy a Sztálin út 60.-ban történtekről. Bár a végső csavar meglepő, mégsem ez marad meg emlékezetünkben, hanem a világ, amelyet az író érzékletesen újrateremt. Látszik, hogy alapos kutatómunka előzte meg a regény megírását, amelynek részleteiről az utószó és egy külön a könyvhöz készített honlap is beszámolót ad.

Nem bánnám, ha hamarosan a filmvásznon is viszontláthatnánk az elsőkönyves szerző sztoriját, mozgóképes alapanyagnak ugyanis elsőosztályú.

Jan-Werner Müller magyarul is megjelent könyvében próbál közelebb hozni a populizmus megértéséhez.

A „populizmus” – túlzás nélkül állítható – mára politikai slágerkifejezéssé vált. Míg a kétezres évek első évtizedében a közbeszédben leginkább szitokszó volt, mintegy a „demagóg” szinonimája, mára egy határokon átívelő politikai jelenség leírására használatos terminus technicus lett. Persze a politikaelmélet régóta ismeri a populizmus mint politikai ideológia fogalmát, de az inkább leíró, mintsem értékelő használat csak mostanában kezd elterjedtté válni – miközben persze a negatív konnotáció sem veszett ki a szó jelentéséből.

Trump, Le Pen, Orbán

A ma populistának bélyegzett politikai szereplők ugyanakkor már nem is annyira védekeznek a populizmus vádja ellen, mint inkább büszkén hirdetik, hogy ők populisták, vagyis a népet szolgálják. Orbán Viktor például így nyilatkozott 2015-ben: „Azért hívnak populistának, mert az vagyok. A baj az, hogy senki nem tudja, hogy ez valójában mit jelent. A magyar fülnek nem hangzik rosszul a populizmus. Populistának lenni azt jelenti, hogy az embereket próbálod szolgálni. Ez pozitív.”

A „populizmus” kifejezés felfutása persze az ezzel a terminussal illetett politikai mozgalmak erősödésének köszönhető. Míg 2010 előtt alig volt populistának nevezett politikai erő hatalmon, mára sokan „populista forradalomról” beszélnek. A „populista” címkével illetik Orbánt, Kaczyńskit, Trumpot, Putyint, Erdoğant, Dutertét, Madurrót és Bolsonarót is, és ezek a vezetők többnyire nem is bánják, hogy helyet kapnak ezen a listán.

A populizmust persze sokan sokféle módon definiálják, és ennek megfelelően kerül föl a listára vagy kerül le a listáról más. Mindenki által elfogadott és elfogadható elméletre természetesen ne számítsunk, de nem árt bizonyos támpontokat keresni, hogy ne tévedjünk el teljesen ebben a fogalmi útvesztőben. Erre vállalkozott a Princeton Egyetem német politológia professzora, Jan-Werner Müller, aki a magyar közönség számára is ismert lehet, mivel többször nyilatkozott a magyar politika jelenlegi állapotáról, sőt könyvet is megjelentett róla. Míg utóbbi sajnos nem olvasható magyarul, az eredetileg 2016-ban németül, majd angolul is világot látott Mi a populizmus tavaly óta már elérhető a hazai könyvesboltok polcain is.

Orbán a populista vezetők társaságában a francia Courrier international címlapján

Müller populizmusdefiníciójának két eleme van: a populizmus egyrészt elitellenes, másrészt tagadja a pluralizmust – a két jellemző egyszerre szükséges és elégséges feltétele annak, hogy egy politikai mozgalmat populistának nevezzünk. Az egyes populisták között számos eltérés lehet részletkérdésekben, de általános jellemzőjük, hogy egy korruptnak tartott elittel szemben lépnek fel, miközben azt állítják, ők és egyedül ők képviselik a(z igazi) népet.

A két jellemzőből a második az igazán izgalmas, és ez az, ami a populisták különösségét és veszélyességét adja. Az elitellenesség ugyanis önmagában pozitív is lehet, amennyiben valóban van egy korrupt, nehezen mozdítható elit, amely megérett arra, hogy leváltsák. A pluralizmus tagadása ugyanakkor magát a demokráciát rombolja le, hiszen nincs olyan, hogy homogén nép, csak különböző felfogással bíró emberek. A populizmus viszont egységes népet tételez, amelynek egy és csak egy akarata és érdeke lehet. Ebből már egyenesen következik, hogy aki mégsem úgy gondolkodik, mint a populisták, az már nem a nép része, hanem idegen test benne, sőt a „nép ellensége”.

Az egyetlen nép egyetlen és igazi akaratát természetesen képviselnie kell valakinek, és ez a valaki a populista vezető. A populista vezető nem vitatkozik, hanem tudja, mit akar a nép, és mit kell tennie ahhoz, hogy ezt az akaratot megvalósítsa. Müller ezen a ponton Orbán Viktortól idéz, aki kijelentette, nincs szükség vitákra, a józan ésszel bíró politikus tudja, mit kell tenni.

Ha a populisták a nép valódi képviselői, akkor ezt hogyhogy nem mindig tudja a nép? Hogyan nyerhetnek választást nem populista erők? Erre is több válasza lehet a populistának. Hivatkozhat a „csendes többségre”, akik – félve az elit haragjától – nem merik hangjukat hallatni. Hozzátenném, a populista azt is mondhatja, hogy a nép még nem ismerte fel, hogy a populisták képviselik az ő valódi érdekét. Gondoljunk csak Vona Gáborra, aki még 2010-ben azt mondta, Magyarország kétharmada valójában jobbikos, csak még nem tud róla. Ha a populista színleg bele is törődik a számára vereséget jelentő választási eredménybe, különbséget tehet az „erkölcsileg helyes” szavazatok és az empirikus választási eredmények között. Itt ismét Orbán Müller példája, méghozzá 2002-ből, amikor az akkori választási veresége után azt mondta: „A Haza nem lehet ellenzékben”. Ebben a mondatban benne van az egész populizmus.

Ha aztán a populista egyszer hatalomra kerül, onnantól kezdve az lesz a fő törekvése, hogy bebetonozza hatalmát, és leválthatatlanná tegye magát. A nép helyesen döntött: most már választás is igazolja, hogy a populistának morális felhatalmazása van a nép vezetésére. De mi lesz ilyenkor az elitellenességgel? Természetesen ez sem vész el, hiszen mindig rá lehet mutatni egy külső, illetve egy háttérben ténykedő belső elitre, amelyekkel szemben meg kell védeni a hazát. A populista ezért vizionál örökösen összeesküvés-elméleteket, apokaliptikus összecsapást a haza képviselői és a haza ellenségei között, ezért folyamatos kampány a kormányzása. Hogy ezt lássuk, nem kell messzire mennünk, elég csak ránéznünk a Brüsszel- és Soros-ellenes plakátokra.

A populista hatalom bebetonozásának számos eszköze van. Az első ilyen az állam „megszállása”, „gyarmatosítása”. Nem meglepő, hogy Müller példája itt is Orbán, aki minden fontos pozícióba a saját embereit helyezte. A második a gazdasági klientúra kiépítése – a legfőbb példa itt is Magyarország. A korrupt elittel szemben fellépő populisták egy ugyanolyan, vagy még korruptabb rendszert hoznak létre, csakhogy ez nekik nem árt, a híveik ugyanis azt gondolják, ezt „értük” csinálják. „Egyértelmű, hogy a populisták támogatói úgy látják, a korrupció és az uram-bátyám világ nem valódi problémák, amíg úgy látszik, hogy ezek a morális, keményen dolgozó »mi« érdekében vannak, és nem az immorális, sőt akár külföldi »ők« érdekében” – írja Müller. Szerintem nem szükséges kommentár.

A harmadik fontos eszköz a civil társadalom elleni támadás, a civil szervezetek kriminalizálása. Ez is a populizmus logikájából következik, ugyanis a civilek ellenállása potenciálisan alááshatja a populisták maguknak vindikálta jogát a nép kizárólagos morális képviseletére. Természetesen itt is Orbán a példa, aki Putyinhoz hasonlóan idegen ügynököknek titulálja és törvényileg is szankcionálni kívánja az NGO-k képviselőit. Müller nem ejt róla szót, pedig itt meg lehetne említeni a populisták egy sajátos vívmányát, a GONGO-kat, vagyis a kormány által szervezett nem kormányzati szervezeteket. Erre is van egy kiváló magyar példa: a CÖF. A populisták ugyanis nem tagadják a civilek, a civil társadalom létét, hanem azt állítják, az is mellettük áll.

Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor

Még két fontos kérdést felvet Müller: mi a populizmus sikerének titka, illetve mit lehet tenni a populizmus ellen. Az előbbi megértése nélkülözhetetlen az utóbbihoz. Bár számos tényezőt meg lehet említeni, melyek mind a populizmus sikeréhez vezettek, a legfőbb ok Müller szerint az, hogy a II. világháború utáni liberális demokráciák a totalitárius ideológiák népbutító képességét látva és az ettől való félelemben túlbiztosították a népszuverenitás korlátlan érvényesülésével szembeni fékeket. Egy olyan rend – írja Müller – amely a népszuverenitással szembeni bizalmatlanságra épül, mindig különösen sebezhető lesz azokkal szemben, akik a nép egészének nevében lépnek fel.

A problémát persze nem önmagában a fékek és ellensúlyok rendszere jelenti, hanem a politikai professzionalizálódása és az emberektől való eltávolodása, vagyis a technokrácia létrejötte. A technokraták szembemennek a demokrácia mint népképviselet elvével, azt tartván, hogy ők és egyedül ők képesek a szakszerű kormányzásra. Müller szerint valójában sokkal kevésbé különböznek a populistáktól, mint azt gondolják: ugyanis ők is az egyetlen igazság letéteményeseinek tartják magukat, és szükségtelennek gondolják a vitákat. Ők mindig jobban tudják, mi jó a népnek, és ezt akkor is keresztülviszik, ha a nép ezt nem így érzi. Ha már ennyi magyar példát idéz Müller – szerintem joggal –, ide is kívánkozna egy jó magyar példa, méghozzá a néhai SZDSZ-é. „Ha lecsapolják a mocsarat, arról nem kérdezik meg a békákat” – mondta a párt egykori elnöke és gazdasági minisztere, Kóka János. Kóka ma már Szijjártó Péter delegációjában utazgat külföldre.

A technokrácia a 2008-as gazdasági válság után hallatta legerősebben a hangját, például az euróválság kezelésekor, és ez indította be sok országban a populizmus térnyerését. A technokrácia valós veszély tehát Müller szerint, s ha a populizmus elleni fegyvereket keressük, egyszersmind a technokrácia ellen is küzdenünk kell. A demokráciát újra közel kell hozni az emberekhez, különösen azokhoz, akik kirekesztettnek érzik magukat a társadalomból. Csak így győzhető le a populizmus és nyerhető vissza az igazi, pluralizmuson alapuló demokrácia.

Öt nevezetességet szedtünk össze Egerből és Egerszalókról, amelyeket akár egy háromnapos hétvége alatt is kényelmesen abszolválhatunk.

Vár (Dobó István Vármúzeum)

Az egri vár a maga módján viszonylag épségben megmaradt, habár a makettek és filmes rekonstrukciók alapján egykor csodálatos középkori székesegyházból, mely köré az egész vár épült, már csak romok láthatók. Jegyet már a vár kapuján belépve kell váltanunk, és bár vannak plusz költséggel járó szolgáltatások, a normál jeggyel a legtöbb minden megtekinthető. Kihagyhatatlanok a tárlatvezetések, bizonyos helyekre ugyanis csak így juthatunk be, és ha szerencsénk van, kifoghatjuk a majd’ két méter magas, egri vitéznek öltözött tárlatvezetőt is, aki a számos, ámde jó érzékkel adagolt információ mellett komplett stand-uppal is megörvendeztet minket.

Kilátás az egri várból a Dobó térre és a bazilikára

Az egyik tárlatvezetés a Kazamata kiállítást mutatja be, amely az egykori kazamatában, vagyis a vár valaha lőszerraktárnak használt föld alatti járatában található, ahol makettek és videók segítségével ismerhetjük meg a régi székesegyház történetét. Innen a Bornemissza Gergelyről elnevezett Gergely-bástya érintésével a felső kaszárnyaterembe jutunk, ahol Gárdonyi Géza regénye kapcsán tudhatunk meg egyet s mást az 1552-es hadviselő felekről.

A másik vezetés a Hősök termét mutatja meg Dobó István vörös márvány síremlékével, a durvább élményekre vágyók pedig folytathatják útjukat a Börtönkiállításra, ahol a megszégyenítés, kínvallatás és kivégzés meglehetősen fantáziadús középkori módszereiről kaphatunk átfogó betekintést a megfelelő tárgyi emlékek segítségével. Az önállóan látogatható vártörténeti kiállítás – bár nem tartogat hasonló izgalmakat – mindenképpen megnézésre érdemes.

Minaret

Az egri minaret a legépebb formában megmaradt törökkori minaret Magyarországon (a másik kettő a pécsi és az érdi), egyben az Oszmán Birodalom legészakibb európai emléke. A 40 méter magas toronyba 97 lépcsőfokból álló csigalépcső vezet fel, olyan szűkös és kicsi térben, amiben egy átlagos magasságú és szélességű ember is éppen hogy csak elfér. Klausztrofóbiásoknak nem ajánlott, akik azonban felmásznak a vasráccsal körülvett erkélyre, gyönyörű kilátásban lesz részük. A negyedórás turnusokban felengedett 10-15 ember csak nagyon szűkösen fér el a nagyjából egy talpnyi szélességű erkélyen, de bőven megéri kiadni rá 400 forintot, még ha elhúzódó sorban állásra kell is számítanunk.

 A minaret a várból tekintve

Szépasszony-völgy

A Szépasszony-völgy nem más, mint egy U alakban elterülő pincesor, ahol természetesen igazi egri borokat kóstolhatunk. A pincék jellegükben széles skálát mutatnak: van itt igazi, hamisítatlan borospince; szépen berendezett, kulturált borozó; aztán van olyan is, amely előtt részeg fiatalok cigiznek, miközben bentről partyzene szól; és persze a sznobok és újgazdagok is megtalálhatják a nekik való vendéglátóhelyet. A hozzám hasonló tök átlag borfogyasztónak a Wanda Borházat javaslom, ahol viszonylag megfizethető áron, nyugodtan elborozgathatunk. A völgy a belvárostól nagyjából fél óra gyalog, visszafelé ez az idő a megivott bor mennyiségétől függően nőhet.

Egerszalóki Barlanglakások

Egertől mindössze 15 perc buszútra található Egerszalók, amely amilyen kicsi, olyannyira izgalmas falucska. Az egerszalóki barlanglakások sziklába vájt lakások, amelyekben még az ágyat is a kőzetből faragták ki. A könnyen faragható vulkanikus riolittufából a XVIII. században vágták ki az első lakásokat, és egészen az 1960-as évekig laktak bennük. Szerencsére ép állapotban őrződtek meg az utókor számára, 600 forintos jeggyel pedig meg is tekinthetők a korabeli eszközökkel és egyéb alkalmatosságokkal együtt. Plusz 400 forintért az úgynevezett barlangmoziban egy 3D-s rövidfilmet is megnézhetünk, egy mini Jurassic Parkot, amelyben egészen a dinoszauruszok koráig megyünk vissza Egerszalók és a barlanglakások történetében. Nyáron színházi előadások és egyéb szabadtéri programok is várják az oda látogatókat.

 Egy barlanglakás Egerszalókon

Termálfürdő

Egerszalók mégsem elsősorban a barlanglakásokról, hanem a gyógyvizéről nevezetes. A termálvíz három fürdőt is táplál: a Thermal Park Hotelt, az olcsóbb és kevesebb szolgáltatást nyújtó Nosztalgia Fürdőt, valamint közvetlenül mellette a modernebb hangzású és felszereltségű Saliris Resort Gyógy- és Termálfürdőt, amely fölött egy luxusszálloda magasodik. Az utóbbi kettő festői környezetben található: a völgyet körülvevő hegyeken hatalmas fenyvesre nyílik rálátás, és közvetlenül a nagy gyógyfürdő mellett található a sódomb, egy gyönyörű földtani képződmény, amelyhez hasonló csak kettő van még a világon.

Az egerszalóki termálfürdő és a sódomb festői környezetben

A Saliris Resort nem kifejezetten olcsó: az egész napos jegy 5800 forint, és ebben a szaunahasználat még nincs is benne: ehhez még újabb 2000 forintot kell kicsengetnünk. Aki nem kívánja egész nap áztatni magát, az nyugodtan menjen 17 óra után: szerintem 3-4 óra bőven elég arra, hogy mindent kipróbáljunk, és ez esetben csak 2200 forintunk bánja. A medencék száma 24 darab, de ez a szám ne tévesszen meg senkit: a szolgáltatások száma valójában nem olyan magas, és fájóan hiányzik egy rendes úszómedence. Ami kiemelkedővé teszi ezt a fürdőt, az az elhelyezkedése, máskülönben azt kell mondjam, nagyrészt lehúzás az egész.

Beck Zoli és Háy János immár lemezen is meghallgatható közös produkciója különleges csemege irodalom- és könnyűzene-kedvelőknek egyaránt.

Február 20-a, este nyolc, TRIP Hajó a Batthyány tér közelében, zsúfolásig megtelt hajógyomor. Kicsit undergroundos, kicsit sznobos fíling, olyan jólfésülten alternatív. Itt kerül sor Háy János és Beck Zoli immár évek óta futó közös vállalkozása, az angol szójátékkal Háy Come Beck-nek nevezett produkció aktuális estjére. A véletlen találkozásból mára brand lett, sőt tavaly év végén hangoskönyvben is testet öltött a Vámosmikolán született író–költő és a Pécshez kötődő zenész–dalszerző együttműködése.

Háy János (fotó: Szatai Zsófia) 

A legenda szerint minden a négyes metró akkor még épülő Móricz Zsigmond körtéri állomásán kezdődött: éppen underground művészeket fotóztak under ground, amikor Háy és Beck egymás mellé sodródott. Háy költői indulása után regény- és drámaíróként futott be, darabjait most is az ország számos színházában játsszák. Beck Zoli a 30Y frontembereként lett ismert, énekes, gitáros, dalszerző – utóbbi munkásságáért 2012-ben Artisjus-díjjal is elismerték.

Egy könnyűzenéért rajongó költő és egy dalköltőként is elismert zenész – a művészi kémia már adott, Háy visszahúzódóbb személyiségét pedig jól egészíti ki Beck extrovertáltsága. Háy többnyire verseit és novelláit olvassa fel, míg Beck dalait énekli gitár- vagy szintetizátor-kísérettel, időnként azonban Háy is felkapja a gitárt, és egyszerre zendítenek rá, például az Aktmodell című versre írt fergeteges dalra, amely egyben kiváló lezárása a koncertnek.

A koncertnek, pontosabb az irodalmi felolvasóest és a könnyűzenei koncert eme sajátos ötvözetének, amely – kis intellektuális fricska – rögtön a rájátszással indul. Az effajta humor az est végéig kitart: főleg Háy szállítja őket, fel-felnézve a lapjaiból. A már nem egészen fiatal, de stabilan örökifjú művészek jól megtalálják a kapcsolatot a nagyrészt fiatal közönséggel, a generációs különbségeket talán csak a Kádár-rendszert megidéző Egykor című Háy-vers érzékelteti.

A felolvasások és a dalok menetrendszerűen váltogatják egymást, de Háy szövegei maguk is számtalan műfajt képviselnek: komolytalan és komoly versek, novellák, filozofikus szösszenetek. Jó érzékkel kerülgetik egymást a könnyedebb, humoros kvázi-gyerekversek és a komolyabb poémák, és Beck Zoli dalai is széles érzelmi skálán szólalnak meg. Háytól közönségmozgató gyanánt még a Hamletből írt kétszemélyes dialógusokat is kapunk, melyeket a bátor önként jelentkezők adhatnak elő. Bár az ötlet nem rossz, ezek a dialógok nem a háyi humor csúcsát jelentik, én könnyű szívvel lemondanék róluk.

Beck Zoli (fotó: Szatai Zsófia)

A koncert-felolvasóest setlistje és a hangoskönyv playlistje nagyrészt fedi egymást, persze vannak kölcsönösen kimaradó darabok. A lemezen hallható, az ifjúkori szerelmet a zenéléssel ötvöző A kéz című novellát (A bogyósgyümölcskertész fiából) a koncerten a hasonló tematikájú Lágymányosi (A házasságon innen és túlból) helyettesíti, hogy más példát ne mondjak. A zene nemcsak szól, hanem folyamatosan téma is – elvégre mégiscsak koncerten vagyunk.

Háy János-, Beck Zoli- és 30Y-rajongóknak kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott.

2019. február 20.

Pasolini brutalitással és pornográfiával átszőtt utolsó regényében az olajmaffia nyomába ered.

1975-ben a Mindenszentekről Halottak Napjára virradó éjszakán brutális kegyetlenséggel megölték a korszak egyik leghíresebb és leghírhedtebb filmrendezőjét, Pier Paolo Pasolinit. Halálának okáról és körülményeiről számos találgatás lát napvilágot mind a mai napig, miután a gyilkossági ügyet nem sikerült megnyugtatóan lezárni. A legkülönbözőbb elméleteket vázolták fel a politikai leszámolástól kezdve a szexuális gyilkosságig, sőt olyan meglehetősen abszurd elképzelés is született, hogy Pasolini saját maga tervezte és rendezte meg a halálát.

Hogy még mindig az olasz napilapok címlapjára lehet kerülni a rejtélyes üggyel, mutatja, hogy egy felsőházi képviselő néhány éve azzal állt elő, hogy tudomása van az Olaszországban nem csak filmrendezőként, de íróként is jól ismert művész utolsó regényének, az itt tárgyalt Olajnak néhány nem publikált fejezetéről, amelyben állítólag sötét ügyekre derül fény, és amelyek így nyomós indokot szolgáltattak volna felderítőjük megöléséhez.

A regény címe ugyanis – olaszul Petrolio, vagyis „kőolaj” – a nagy olasz állami olajcégre, az ENI-re utal, amelynek igazgatója 1962-ben halálos repülőgép-balesetet szenvedett, a halála körülményeiben nyomozó újságírónak pedig nyoma veszett. Utódjának ügyei Pasolini érdeklődését is felkeltették, és róla mintázhatta a regényben feltűnő Troyát, akinek cégbirodalmáról részletes leírást közöl. Akárhogy is, a 70-es évek Olaszországában nem mentek ritkaságszámba a véres leszámolások – Aldo Moro miniszterelnököt Pasolini után három évvel gyilkolták meg –, és nem zárható ki, hogy az Olajírója is azért végezte olyan kegyetlen módon az ostiai tengerparton, mert túl sokat tudott.

Mindez azonban a csak évekkel szerzője halála után, 1992-ben megjelent regény esztétikai megítélését aligha érinti, annál is kevésbé, mert a 650 oldalas monstrumnak csak egy töredékét teszik ki az olajmaffia témájában jártas olvasók érdeklődésére számot tartó részek. Így aki szövevényes gengszersztorira számít, annak csalódnia kell: az Olaj nemcsak a krimi műfajának minden elemét nélkülözi, hanem egész poétikáját tekintve meglehetősen posztmodern beütésű regényről van szó. Még akkor is, ha a fordító, Puskás István joggal jegyzi meg utószavában, hogy Pasolini művét nem jellemzi a posztmodernre jellemző értékrelativizmus, hanem nagyon is határozott és egységes szerzői világnézet áll mögötte, ami nem mellesleg az elkötelezett marxista, antifasiszta és antikapitalista Pasolini egész művészi munkásságára érvényes.  Nem véletlenül választott témájául éppen egy olajcéget, főszereplőjéül pedig ennek egy alkalmazottját, a fiatal mérnököt, Carlót.

A posztmodern jellegű poétika mindazonáltal fontos jellemzője a műnek: töredékessége nemcsak befejezetlenségéből adódik, hanem Pasolini szándékosan is töredékesre vette. Lineáris történet eleve nehezen rekonstruálható; Carlo, pontosabban a Carlók sztoriját pedig folyton-folyvást megakasztják különböző témájú és műfajú részek, úgy mint a Troya-birodalom részletes leírása, egy modern Argonauták-történet címszavakban való elmesélése, vagy éppen különböző jegyzetek, amelyekről a nem informált olvasó nem tudja biztosan, hogy ezek valóban csak jegyzetek, vagy szándékosan íródtak jegyzetformában.

A regény maga egyébként nem is fejezetekre, hanem „jegyzet” nevű számozott egységekre tagolódik. Pasolini nyíltan megmondja, hogy a regénynek „úgy kell kinéznie, mint egy eddig még kiadatlan szöveg kritikai kiadásának”, zárójelben megjegyezvén, hogy „monumentális munka, egy modern Satyricon” (7.). Később azt olvashatjuk, hogy műve „nem lánc-regény, hanem kupac-regény, tehát érthető, ha az olvasó kicsit el van tévedve” (119.) – ez a „kupac-regény” kifejezés valóban érzékletes kifejezése a szöveg elbeszéléstechnikai kaotikusságának, amiben el-eltéved az olvasó. Pasolini nem bújik fiktív elbeszélő álcája mögé, ő maga beszél, közli gondolatait, vagy az írással kapcsolatos problémáit, nehézségeit.

Nemcsak a regény egésze, a fő szál is sokszor nehezen követhető, már csak azért is, mert főszereplőnk, Carlo, mindjárt a történet elején kettéválik Carlo I-re és Carlo II-re, ahol előbbi egy jól szituált, középosztálybeli mérnök, utóbbi pedig egy szenvedélyeinek élő ösztönember. Ez a megkettőződés jelentősen megnehezíti a történet követését, és nem tűnik igazán indokoltnak az alkalmazása. A dolog akkor bonyolódik meg végképp, amikor előbb az egyik, majd a másik Carlo is nemet vált, egész pontosan melleik és női nemi szerveik fejlődnek ki. Az egyik Carlo az új szituációt arra használja, hogy egy csoport fiatal férfival egyenként, gyors egymásutánban kielégíttesse magát, a másik pedig egy fiúval, Carmeloval kerül szexuális kapcsolatba. A regény mintegy felénél Carlo II figurája eltűnik, de hogy miért, nincs rá magyarázat.

A szexualitást középpontba állító részekben erőteljesen megmutatkozik Pasolininek a test iránti érdeklődése, ami a számtalan meztelen embert és nemi szervet megmutató, a regénnyel párhuzamosan készült híres Élet-trilógia filmjeiben (Dekameron, Canterbury mesék, Az Ezeregyéjszaka virágai) is megfigyelhető. Annyi és olyan részletes leírást férfi nemi szervekről, amennyi az Olajban olvasható, valószínűleg egy célzottan pornográf regényben sem találunk. Ennél is zavarba ejtőbbek a Carlo deviáns szexualitását kendőzetlenül leíró részek, amelyekért bizonyosan kijárt volna Pasolininek néhány feljelentés a korabeli Olaszországban, ha nem csak 1992-ben jelenik meg a regény. (Pasolini valószínűleg így is csúcstartó a feljelentések számát tekintve, több százzal büszkélkedhet.)

A test leírása mellett a másik, amiben Pasolini feltűnő részletességre törekszik, a tájleírások. A táj nála sohasem szép: ez a római külváros, a borgata csúnya, lepusztult vidéke, amely korai filmjeiben, A csóróban vagy a Mamma Rómában minden bájnélkülisége ellenére már-már vallásos szenvedéstörténetek színhelyévé magasztosult. Az Olajban szintén többletjelentést kap a táj. Nem egyszerűen helyszíne, hanem szereplője is a történetnek. Soha nincs ember nélkül: a benne élő emberekkel lesz az, ami.

Az Olaj nehéz könyv, nemcsak fizikai tömegét, hanem olvashatóságát tekintve is. Aki Pasolini írói életművével akar ismerkedni, inkább a Kalligram hiánypótló Pasolini-sorozatának olyan korábbi darabjával kezdje, mint a szintén kemény, de klasszikus elbeszélésmódú, nemkülönben kiváló Utcakölykök. Aki viszont már ismeri Pasolini írói, de legalábbis filmes munkásságát, annak kötelező darab az Olaj, úgyis, mint egy kiemelkedő költői-írói pálya betetőzése.

Kellemes meglepetés az új magyar vígjáték: egy film, ahol tényleg cigányok potyognak az égből.

A hetedik alabárdos, Valami Amerika 3, Vándorszínészek – az utóbbi hónapokban a magyar filmvígjátékok finoman szólva nem kápráztattak el bennünket. Elsőfilmesek, dörzsölt filmiparosok és idős mesterek egytől egyig közepes vagy annál is rosszabb komédiákkal árasztották el a mozikat, így nem sok reményt fűztünk Lengyel Balázs bemutatkozó filmjéhez sem. De kellemeset csalódtunk.

A Lajkó – Cigány az űrben semmi mást nem akar, mint ami egy film dolga: elmesélni egy sztorit. Jelen esetben egy egészen szürreális, áltörténeti burleszket, az ötvenes évek Magyarországának és Szovjetuniójának szatírájába csomagolva. Történik, hogy Lajkó, a cigány, aki már gyermekkorától az űrrepülésről ábrándozik, hőlégballonnal száll fölébe, de csak hogy az 56-os forradalom leverésére érkező Vörös Hadsereg kilője. Ezután börtön, kínvallatás, majd a bitó helyett egy visszautasíthatatlan ajánlat: ő lehet az első ember az űrben. Hősünk Bajkonurba kerül, majd kezdetét veszi a verseny: ki lesz, aki Gagarint megelőzve először juthat túl a sztratoszférán.

Legutóbb a Sztálin halála című filmről írtunk, ahol szintén feltűnik az akkor még nem pártfőtitkár Brezsnyev. A jó öreg Leonyid Iljicsből ezúttal jóval többet kapunk, ő lesz ugyanis, aki levezényli a nemes küzdelmet a négy űrbe törekvő asztronauta között. Az észt szabadságharcos és a buddhista szerzetes hamar kiesik a versenyből, így marad Lajkó és egy drabál német nő, akiről nem mellesleg kiderül, a náci horrororvos, Josef Mengele lánya, nem kell hát a szomszédba mennie egy kis rasszizmusért.

Extrémebbnél extrémebb ötletek és fordulatok követik egymást, de a film szürreális világa mindent elbír. Finomabb és vaskosabb poénokból is van bőven, utóbbiakért a Lajkó apját, az egyszeri cigányt alakító Pálffy Tibor felel, de a Brezsnyev által kedvelt elvtársi csók is új értelmet nyer.

Kisebb szerepekben is jól ismert színészeket láthatunk: itt van a fél Katona – Máté Gábor, Szirtes Ági, Rajkai Zoltán –, de feltűnik Trokán Anna vagy Trill Zsolt is. A legfontosabb persze a két főszereplő. Keresztes Tamás Buster Keaton-i fapofával játssza végig a filmet, minden megpróbáltatást és megaláztatást egykedvűen tűrve. Keresztes szerencsére már nem először bizonyíthatja filmen, amit a Katona nézői régóta tudhatnak, hogy generációja egyik legnagyobb színésze.  Gyabronka Józsefet a Kincsem Hesp Róbertje után hasonló szerepben láthatjuk viszont: ő az igazi becsületes kommunista, aki mindent megtesz tanítványa, Lajkó sikeréért, akár élete árán is. Már csak Keresztes és Gyabronka párosáért is érdemes megnézni a filmet.

És akkor a rakétaként felemelkedő pottyantós budiról még nem is beszéltünk…