Putyin betiltotta, hozzánk eljutott: Armando Ianucci szatírája a diktatúrák politikai machinációiról rántja le a leplet.

A címül szolgáló idézet ugyan Petri György Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére íródott verséből van, de éppúgy használhatjuk a nagy elődre, Sztálinra is. A generalisszimuszt egy reggel a földön fekve, nagy húgytócsa közepén találják meg, és már érkeznek is sorban az elvtársak: a rettegett Berija, a ravasz Hruscsov, a gyenge akaratú Malenkov, de odarendelik a pártvezér két gyerekét, Szvetlánát és a teljesen idegbeteg Vaszilijt is. Mire sikerül közös erőfeszítéssel ágyba fektetni, és összeszedik a még nem deportált moszkvai orvosokat is, a diktátor már kiszenved, így megindulhat a harc az utódlásért.

Armando Ianucci már nem először készít politikai szatírát, de a Sztálin halála minden korábbinál nagyobb hírverést kapott, miután a Szovjetunióban, akarom mondani Oroszországban betiltották. „Nem elég, hogy ez egy olyan alkotás, amelyben nagyon rossz a színészi játék, hanyagok és valótlanok a díszletek, de még meg is rágalmazza hazánk történelmét, egy rosszindulatú és egyáltalán nem helyénvaló, állítólagos »vígjáték«, amely befeketíti a fasizmust legyőző polgáraink emlékét” – olvasható abban a kulturális miniszternek írott levélben, melyet többek között a nagy filmrendezőből Putyin csahos kutyájává avanzsált Nyikita Mihalkov is aláírt.

Hogy a díszletek hanyagok és valótlanok-e, nem tudom eldönteni, a színészi játék kapcsán épp az ellenkezőjét tapasztaltam, de a szovjet polgárokat semmiképpen sem akarja befeketíteni vagy az orosz történelmet rágalmazni, pusztán vicces, valóban vígjátéki formában mutatja be néhány hataloméhes gazember kisszerű torzsalkodását, a politikai machinációkat és manipulációkat, ahol a látszólagos kérdés az, ki lesz Sztálin utódja, valójában egy földrésznyi ország és lakosainak sorsáról van szó. A filmre adott ideges reakció leginkább azt jelzi, hogy a putyini Oroszország alig különbözik a sztálini Szovjetuniótól, csak a módszerek finomodtak valamelyest.

Ianucci kegyetlen szatírát rendezett, amely mindennel viccel, kivéve magát a kegyetlenséget. Bemutatja, hogyan visznek el, kínoznak és ölnek meg ártatlan embereket Sztálin és Berija listái alapján, hogyan árulja el a fiú az apját, csak hogy a saját életét mentse, és miként várnak a kivégzésre a Gulágon halálra ítéltek. Ellenben amit az elvtársak egymással tesznek, azt mind nevetség tárgyává teszi, egészen a rettegett kémfőnök, Berija kivégzésnek álcázott meggyilkolásáig. Kiválóan mutatja be, hogyan működik egy félelmen alapuló rendszer még a rendszer fenntartói között is: bár igyekeznek folyamatosan kijátszani egymást, a döntéseket mégiscsak egyhangúan hozzák, hiszen az eretnekség vádját egyikük sem meri magára venni.

A színészek láthatóan nagy élvezettel játsszák szerepeiket: Steve Buscemi Hruscsovja, Michael Palin Molotovja, Jeffrey Tambor Malenkovja, Jason Isaacs Zsukov marsallja, Rupert Friend Vaszilije vagy Simon Russell Beale Berijája egytől egyig zseniálisan karikírozott jellemrajzok. Bár aki nem ismeri a szereplőket, valószínűleg nehezebben tudja követni, hogy pontosan ki kivel, ki ellen van és miért, de nem is a konkrét szereplők érdekesek itt, hanem magának a politikai adok-kapoknak a működésmódja, amit Ianucci nagy kedvvel leplez le.

„Nem veszi elő többé a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit” – zárja Brezsnyev emlékére íródott versét Petri. A Sztálin halála végén azt a Brezsnyevet láthatjuk, aki hasonló machinációk végén a most még győztes Hruscsovot buktatja ki a hatalomból, és kezdődik a kör elölről.

A szebb napokat látott Willis ezúttal a fegyverlobbinak forgatott reklámfilmet, karrierje újabb mélypontját érve el.

A Charles Bronson főszereplésével készült Bosszúvágy sikeres szériát futott be a hetvenes években: az eredeti 1974-es filmet még három folytatás követte. Az első film mai szemmel nézve meglehetősen középszerű akciófilm benyomását kelti, amelyben a feleségét rablótámadásban elveszítő építészmérnök, Paul Kersey esetleges módon gyilkolgatja az éppen útjába kerülő bűnözőket New Yorkban. A Bruce Willis főszereplésével készült remake (pontosabban az eredeti alapanyagául is szolgáló regény újabb adaptációja) annyiban változtat a sztorin, hogy Kersey nem építész, hanem orvos, aki kapucnis igazságosztóként járja Chicago utcáit, hogy előbb lelőjön néhány rosszfiút, majd leszámoljon felesége gyilkosaival.

Mindebből egy tisztességes akciófilmet is ki lehetne hozni, az Eli Roth rendezte új változat azonban nemcsak hogy a leggyengébb színvonalon prezentálja a zsáner elemeit, hanem ráadásul nem átall lándzsát törni a fegyverviselés üdvözítő volta és az önbíráskodás jogossága mellett. Ehhez először is egész Chicagót úgy ábrázolja, mintha Dante poklának kénköves bugyraiban járnánk, ahol senki mással nem találkozunk, csak válogatott gonosztevőkkel. Ha már mindenhol fegyveres bűnözők grasszálnak, a rendőrség pedig képtelen ura lenni a helyzetnek, a legjobb megoldás természetesen az, amit Donald Trump és a fegyverlobbi is javasol: fegyverkezzen fel mindenki, és védje meg a családját és a tulajdonát maga, mert az adónkból fizetett állam úgyis képtelen rá.

Ezt a film nemcsak sugallja, hanem szó szerint ki is mondja, a fegyvertartás körüli diskurzusban szemérmetlen módon állást foglalva a fegyverpártiak mellett.  De még ennél is tovább megy, amennyiben nemcsak a jogos önvédelmet, az önbíráskodást is dicséri. Habár ebben a kérdésben mindkét álláspontot megjeleníti – két rádiócsatorna vitaműsorait vágva be olykor – egyértelmű, hogy a film szerint a mai Egyesült Államok a mindenki harca mindenki ellen állapotában van, ahol teljesen jogos öldökölni, hiszen ha nem te lősz, téged lőnek le.

Nagyon jellemző a film szemléletvilága szempontjából az is, hogy a Bruce Willis játszotta Kersey a felesége halálával és a lánya kómába kerülésével végződő rablótámadás után nem szerettei tragédiáján kesereg, hanem mantraszerűen azt mondogatja, hogy elbukott mint férfi, mert nem tudta megvédeni a családját. Ami már csak azért is nevetséges, mert a támadás idején otthon sem volt, úgyhogy erre állig felfegyverkezve sem lett volna képes. Úgy látszik, ez a film azt gondolja, attól lesz valaki férfi, hogy személyi testőrként állandóan családtagjai után rohangál, és ha kell, lő.

A Bosszúvágy a gondolati primitivitás olyan mélységeibe süllyed, hogy emellett eltörpül az, hogy mint film is úgyszólván értékelhetetlen. Bruce Willis olyan unalommal darálja le a szerepét, mintha a fegyverlobbinak forgatna reklámfilmet – és hát tulajdonképpen azt is teszi. Hiszen mi másnak is neveznénk azt, mikor a fegyverboltban egy dögös szőke (ámde annál idegesítőbb) eladónő marketingeli nekünk a legkülönbözőbb fegyvereket a hatlövetűtől a géppisztolyig. A családi tragédia teljesen átélhetetlen marad a néző számára, ahogy a címül szolgáló érzésből, a bosszúvágyból sem érzékelünk semmit. A film ehelyett a 18-as karikának megfelelően az erőszakos-véres jelenetekben tobzódik, de a harmadik után már ezeket is elunjuk, és csak azt várjuk, hogy legyen vége az egésznek.

Ha van film, amit nemcsak fölösleges, káros is volt elkészíteni, a Bosszúvágy az.

Jó, magyar, vígjáték – ezt a ritka kombinációt ezúttal sem sikerült összehozni.

A Valami Amerika 3 bemutatója után nem sokkal újabb magyar vígjátéknak örülhetünk, már ha örülni lehet annak, hogy jobb sorsra érdemes színészeink megint bohócot csinálnak magukból. Sándor Pál, aki az 1983-as Szerencsés Dániel óta nem készített említést érdemlő filmet, jó tíz év után ült újra direktori székbe, hogy újfent megfogalmazza a Régi idők focijából, illetve a Ripacsokból ismert üzeneteit: „kell egy csapat” és „egyedül nem megy”. A csapat itt egy reformkori vándorszínész-trupp, amelyben tehetségtelenebbnél tehetségtelenebb ripacsok próbálnak összehozni valami színházra emlékeztetőt, sikerüket pedig az jelenti, hogy nem túl művelt közönségük valóságnak hiszi a látottakat, és felháborodva nekiesik a játszóknak. A komédiás társulat ekhós szekéren vág neki Magyarországnak, a cél pedig Pest, azon belül is a kőszínház, ahol reményeik szerint szerződtetik őket, bár erre a látottak alapján nagy tétet nem tennénk fel.

A történetről ennél többet nem mondanánk, ugyanis nincs, még ha a stáblistán ott is virít az egyébként kisebb cameoszerepben feltűnő Péterfy Gergely neve mint forgatókönyvíróé (társai a rendező és az azóta elhunyt Szekér András). A társulat mendegél egyik helyről a másikra, találkoznak ezzel-azzal, történik ez-az: összeveszések, kibékülések, megcsalások, összejövések, szétválások, de mindez teljesen esetlegesen, anélkül, hogy bármelyik szereplőért különösebben izgulni tudnánk, drukkolni, hogy jöjjenek össze a szerelmesek, vagy akár csak ellenszenvet érezni.

Az egyes szereplők tettei teljesen magyarázat nélkül maradnak: nem tudjuk meg például, miért lép le egyszer csak Komáromy (Kovács Krisztián), és a tetejébe miért viszi el a társulat összes szövegkönyvét; ki, és mit keres itt egyáltalán Kova (Hegedűs D. Géza), akiről csak úgy mellesleg derül ki, hogy ő, és nem Kantó igazgató (Gáspár Sándor) az apja Emmának (Martinovics Dorina); vagy éppen miért főhősünk, a semmilyen színészi kvalitással nem rendelkező Fekete (Mohai Tamás) ugrik be Komáromy helyére, mikor szegény Borostyán (ifj. Vidnyánszky Attila) az összes szerepet kívülről fújja, és minden vágya, hogy játszhasson.

Kevés olyan filmet látni, ahol ennyire random módon történnének az események, ennyire ne lennének motivációi a szereplőknek, ennyire ne hoznának fordulatot a nagy kiderülések, és ennyire ne tudná, hogy mit is akar kezdeni saját magával. És akkor arról ne is beszéljünk, milyen anakronizmus egy 1840-es években játszódó road-movie-ba berakni a peroxidozott hajú Mohai Tamást, aki a történet szerint a hadseregből szökött el, miközben teljesen úgy fest, mintha éppen egy belvárosi szépségszalonból lépett volna ki.

A film egyetlen méltányolható mozzanata, hogy a színészek tényleg mindent megtesznek, hogy életet leheljenek ezekbe a semmilyen alakokba, úgy játszva el a ripacsot, hogy az ő részükről ne tűnjék ripacskodásnak. Rudolf Péter ezúttal egy szöveget tanulni képtelen, ámde annál önteltebb színész szerepében látható – a film kevés humorosnak nevezhető másodpercét neki köszönhetjük. Feleségét, ahogy a való életben is, Nagy-Kálózy Eszter alakítja, ami plusz belterjes poénokra ad lehetőséget.

Gáspár Sándor mindent megtesz, hogy egy valamelyest összetett figurát hozzon ki a zsarnokoskodó igazgatóból, még ha a szkript erre sok lehetőséget nem is ad neki. Ifj. Vidnyánszky Attila a tőle megszokott átéléssel hozza a rajongó Borostyánt, akiről kiderül, hogy valójában neves költőnk, de ez is csak gyenge poénnak jó, a film nem kezd vele semmit (úgyhogy ahogy mást, ezt is nyugodtan elspoilerezhetjük). Martinovics Dorina próbálja valahogy a hátán elvinni a filmet, de az ő alakját is olyan halovány-semmilyenre írták, hogy ez a legjobb szándék mellett is csak félsikert hoz. Kovács Krisztián „főgonosza” vagy Hegedűs D. Géza hajdan szebb napokat látó vegyész-színésze még inkább odavetett karakterek, de legalább megismerhetjük az egyébként modellként dolgozó Gonzales Jázmint a gyönyörű Mimi szerepében. Ez azonban szépségtapasznak is kevés.