Putyin betiltotta, hozzánk eljutott: Armando Ianucci szatírája a diktatúrák politikai machinációiról rántja le a leplet.

A címül szolgáló idézet ugyan Petri György Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére íródott verséből van, de éppúgy használhatjuk a nagy elődre, Sztálinra is. A generalisszimuszt egy reggel a földön fekve, nagy húgytócsa közepén találják meg, és már érkeznek is sorban az elvtársak: a rettegett Berija, a ravasz Hruscsov, a gyenge akaratú Malenkov, de odarendelik a pártvezér két gyerekét, Szvetlánát és a teljesen idegbeteg Vaszilijt is. Mire sikerül közös erőfeszítéssel ágyba fektetni, és összeszedik a még nem deportált moszkvai orvosokat is, a diktátor már kiszenved, így megindulhat a harc az utódlásért.

Armando Ianucci már nem először készít politikai szatírát, de a Sztálin halála minden korábbinál nagyobb hírverést kapott, miután a Szovjetunióban, akarom mondani Oroszországban betiltották. „Nem elég, hogy ez egy olyan alkotás, amelyben nagyon rossz a színészi játék, hanyagok és valótlanok a díszletek, de még meg is rágalmazza hazánk történelmét, egy rosszindulatú és egyáltalán nem helyénvaló, állítólagos »vígjáték«, amely befeketíti a fasizmust legyőző polgáraink emlékét” – olvasható abban a kulturális miniszternek írott levélben, melyet többek között a nagy filmrendezőből Putyin csahos kutyájává avanzsált Nyikita Mihalkov is aláírt.

Hogy a díszletek hanyagok és valótlanok-e, nem tudom eldönteni, a színészi játék kapcsán épp az ellenkezőjét tapasztaltam, de a szovjet polgárokat semmiképpen sem akarja befeketíteni vagy az orosz történelmet rágalmazni, pusztán vicces, valóban vígjátéki formában mutatja be néhány hataloméhes gazember kisszerű torzsalkodását, a politikai machinációkat és manipulációkat, ahol a látszólagos kérdés az, ki lesz Sztálin utódja, valójában egy földrésznyi ország és lakosainak sorsáról van szó. A filmre adott ideges reakció leginkább azt jelzi, hogy a putyini Oroszország alig különbözik a sztálini Szovjetuniótól, csak a módszerek finomodtak valamelyest.

Ianucci kegyetlen szatírát rendezett, amely mindennel viccel, kivéve magát a kegyetlenséget. Bemutatja, hogyan visznek el, kínoznak és ölnek meg ártatlan embereket Sztálin és Berija listái alapján, hogyan árulja el a fiú az apját, csak hogy a saját életét mentse, és miként várnak a kivégzésre a Gulágon halálra ítéltek. Ellenben amit az elvtársak egymással tesznek, azt mind nevetség tárgyává teszi, egészen a rettegett kémfőnök, Berija kivégzésnek álcázott meggyilkolásáig. Kiválóan mutatja be, hogyan működik egy félelmen alapuló rendszer még a rendszer fenntartói között is: bár igyekeznek folyamatosan kijátszani egymást, a döntéseket mégiscsak egyhangúan hozzák, hiszen az eretnekség vádját egyikük sem meri magára venni.

A színészek láthatóan nagy élvezettel játsszák szerepeiket: Steve Buscemi Hruscsovja, Michael Palin Molotovja, Jeffrey Tambor Malenkovja, Jason Isaacs Zsukov marsallja, Rupert Friend Vaszilije vagy Simon Russell Beale Berijája egytől egyig zseniálisan karikírozott jellemrajzok. Bár aki nem ismeri a szereplőket, valószínűleg nehezebben tudja követni, hogy pontosan ki kivel, ki ellen van és miért, de nem is a konkrét szereplők érdekesek itt, hanem magának a politikai adok-kapoknak a működésmódja, amit Ianucci nagy kedvvel leplez le.

„Nem veszi elő többé a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit” – zárja Brezsnyev emlékére íródott versét Petri. A Sztálin halála végén azt a Brezsnyevet láthatjuk, aki hasonló machinációk végén a most még győztes Hruscsovot buktatja ki a hatalomból, és kezdődik a kör elölről.